Papp-Zakor Ilka
Az utolsó állatkert – Acinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában
Megjelenés dátuma: 2018-05-22
Terjedelem: 184 oldal
Méret: 110 x 185 mm
ISBN: 9789634680611
Állandó 20% kiadói kedvezmény
Rendelhető, raktáron
Szállítási idő 1-3 munkanap
Milyen Budapest, amikor már csak az állatkertből kiszabadult állatok bolyonganak benne? Papp-Zakor Ilka novelláiban a napjainkban már megszokott abszurd viszonyaink áthurcolkodnak a fantázia birodalmába. Az erőszakos, önző, butácska vagy csak bánatos figurák, akik vagyunk, összekeveredünk a nonhumán világgal: anyám előbb-utóbb egy téglaszínű mozdony, az elhagyott, állapotos lánynak kilences iker begóniái születnek, nagymamában rovarok és mindenféle állat lakik, a telefonbetyárkodó aggokat házikedvenceik, a kopogólemúrok segítik. Nem gondoltam volna, hogy a kelet-közép-európai cinizmus természetrajza ennyire mulatságos bír lenni. (Selyem Zsuzsa)
Papp-Zakor Ilka második kötetét olvasva delíriumos, amorf képeskönyvet lapozgatunk, amely egyszerre bizarr és ismerős. Elkapart, ekcémás sebek, rejtett tetoválások titkait vizsgáljuk Közép-Kelet-Európa nevesincs görbetükreiben, míg magány, szeretet, cinizmus mágikus portréiban magunkra ismerünk. Szorongásainkra az öregségtől és a haláltól, a telefoncsörgéstől vagy a szerelemtől. Papp-Zakor Ilka lendületes, szellemes mesélő, aki a feketehumort sem méri szűkmarkúan.
„Mióta Árminka megvan, keresem az itteni magyarokat. Elég sokan vannak, bevándorlók, diplomaták és diákok vegyesen.
– Magyarok vagyunk – mondom nekik finnül. Érzem, hogy megizzadok. – Árminka magyar, mutatok rá, és nagyon szégyellem magam.
Ötvenhatra emlékezünk, gulyáslevessel. Nagyon jó ötletnek tűnik, szerintem ez lesz nekünk a tűzkeresztség. A kisfiam picit elbőgi magát. Mi otthon nem eszünk húst. Azért sír, mert sajnálja a szegény kis bocikat.
– Szürkemarhát szabad – sziszegem a fülébe, és a jobb térdemmel fenéken taszítom. Egy lépéssel közelebb kerül a gőzölgő bográcshoz. A magyarok továbbra is hitetlenkedve néznek. Szépen látszik bennük a nemzeti öntudat. Jó nagy. Úgy képzelem, akkora, mint egy jól táplált pusztai bika.”