Balassa Péterrel nyaraltam az Operaház balatonfüredi horgásztanyáján. A sok nem-horgász közül föltűnt egy tizenhárom éves fiú, aki állandóan olvasott. Odamentünk hozzá, s megkérdeztük, mit olvas. Fölnézett ránk (a fűben hevert), s érintkezésünket rövidre zárni igyekezvén szárazon közölte, hogy Durkheim Az öngyilkosságról szóló művét. Beszélgetést kezdeményeztünk, amelybe igen kelletlenül ment bele, de aztán észrevette, hogy mi is szoktunk olvasni és gondolkodni. Így kezdődött ismeretségünk, majd barátságunk.

Amikor Az elme szabad állat című 2000-es kritika-kötetéről írtam, Réz Pál lelkemre kötötte, hogy megemlítsem: Bán vérbeli kritikus. Ezt a jelzőt igen fontosnak tartotta; a minőségérzék és a ragyogó írni tudás mellett valószínűleg az elme szabad kalandozását, a kiszámíthatatlanságot, öntörvényűséget értette rajta, az ítélet-osztó nagyképűség hiányát, miközben – minden olvasója tudja – Bán nem fukarkodik az ítéletekben, s nem egykönnyen lelkesíthető. Nem törekszik kanonizáló aktusok celebrálására, 2009-es kötetének címe egyenesen azt jelenti be, hogy Meghalt a főítész. De az ellenkező végletbe sem esik, olvasójának soha nincs az az érzése, hogy valamit pusztán azért mond, hogy meghökkentsen, hogy szembeússzon az árral, hogy valamit föltétlenül egyedül csak ő képviseljen. Vonakodva állít össze könyvet kritikusi, esszéírói munkásságából (ez a mostani a harmadik), kíméletlen – és szerintem túlzó – szigorral rostálja írásait. Az eredmény azonban pompás; nemcsak gondolatgazdag és érdekes, hanem szórakoztató, olvasmányos is. Korántsem csak a grand art, a nagy művészet foglalkoztatja, sőt, jelen kötetében éppenséggel kevésbé, hanem a „kisebb” – néha egyáltalában nem kicsi – műfajok, például a krimi, amelynek új magyar szavát – bűnregény – is ő alkotta meg, továbbá a töredékes magyar mitológia, „az ősmagyar zsibvásár”, Bolond Istók, akiről régóta hangoztatja, hogy elveszett, soha létre nem hozott mítoszunknak ő lenne a vezéralakja, valamint az újrafordítások nagy kérdései, és mennyi minden még.

Bán Zoltán Andrással (alias Csont Andrással, Kompolthy Zsigmonddal) sok minden történt az említett nyár óta eltelt félszáz évben. Kirajzolódott érdeklődési köre, megalkotta félreismerhetetlen irodalmári profilját. Élete forgandóságában mindig a könyv játszotta a főszerepet. A nagy kritikus nagy olvasó. Képzeletemben még mindig azon az egykori plage-on falja a könyveket, egyiket a másik után.

Radnóti Sándor