„Emlékezés: nagyon díjazom Arany János öniróniáját, amivel Az elveszett alkotmány hatodik énekében megjeleníti az „Időnek Malmá”-t, amiben „elzavaratlan Renddel” csúsznak a múlt ismert és ismeretlen alakjai „A kíméletlen garad örvényébe sodorvák”. Liszt, „porhamu” lesz minden, csak az ész, a szellemi rész nem – illetve dehogynem! „Nem? haha! Nézzétek. Tetemes könyvek sokasága / Sodródik lefelé…”, s köztük „Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már…” Még be sem fejezte a héténekes művet, mikor az addig elkészült részek már az enyészet áldozatául esnek – s addig is sajtot csomagoltak lapjaiba.

Mit szóljak én?

Pontosan tudom, hogy a munkáimat, köztük ezt a könyvet, igen-igen hamar megőrli a malom. Tartósítószert nemigen tartalmaznak, könnyen romlanak, mint a biocéklalé (ami amúgy „jóízű és zamatos”!), ráadásul telített zsírsavak sincsenek bennük. (…)
Bizonyos szempontból röhejes, hogy összeraktam a Hatvan pluszt meg a többit, de a magamfajta ember valóban szeretne nyomot hagyni, valami nyomot hagyni. És abban azért hiszek, hogy adott pillanatban hasznos lehet egy beszélgetés egy új könyvről, egy interjú valamely jeles alkotóval, egy színikritika, egy ajánló. És abban is, hogy miként egy tanár véletlenül elejtett mondata, gesztusa hatással lehet mások életére, úgy egy véletlenül olvasott mondat is. Talán akadnak ilyen mondataim. Van az írástudóknak felelősségük, bármekkora tehetséggel, bárhová írnak is.”