Fossét olvasva, legyen szó az esszéiről, drámáiról, rövidprózáiról vagy éppen a regényeiről, az olvasó ugyanazzal a jellegzetes írásmóddal szembesül, akár harmincöt év távlatából is. Miből áll ez a félreismerhetetlenség, ami Fosse minden írásából árad? A tekervényes és réteges szerkezetű szövegek nem annyira a stílusuk – az ismétlések, motívumok és minták:  fjordok,  evezős csónakok, eső, testvérek, zene – miatt egyediek, hanem sokkal inkább amiatt, ami ezekből kiderül.

Mert Fosse írói világa nem az ötletek, a provokáció miatt érdekes, sőt a korunkra jellemző témákat is kerüli, vagy csak letompított hangon jeleníti meg. Bár szövegei gyakran a halált és a lét valamiféle minimumát közelítik meg, sosem a kiábrándultság vagy a mizantrópia felől teszik ezt. Fossénél a sötétség fénylik, és mindig reményteli.

Karl Ove Knausgaard

Jon Fosse (1959) a kortárs norvég és a világirodalom egyik legjelentősebb alakja, sokan a mai Ibsenként emlegetik. Színpadi művei világszerte sikert aratnak, regényeit és verseit több mint negyven nyelvre fordították. A norvég állam által felajánlott a nemzet művészének járó és a királyi palota szomszédságában lévő Grotten az egyik lakhelye, emellett Ausztriában is él. 2015 óta dolgozik az 1250 oldalas Szeptológia című főművén, amit az idei Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron mutatnak be.