“Az egyik leghálásabb regénytípus a középiskolára visszaemlékező regény. Egyszerűen nem lehet nem átélni. Egyszerűen ki van zárva, hogy az olvasó ne találja meg saját magát a szereplők között. Az élő ház is ilyenfajta, aha-élményes próza. Tamás Dénes egy húszéves osztálytalálkozó kapcsán visz vissza minket egy közös múltba, vezet végig egy iskolaépületen, egy kollégiumon, mond el közös történeteket. Hőse tele van nosztalgiával, idealizál, de a közös legendák mellett ugyanolyan pontosan emlékszik az utolsó gumipapucsra is. Nosztalgiája szinte sistereg: folyton kicsap belőle valami furcsa, sötét, nyers indulat, egy negyven körüli férfi lelkében teljes épségben megmaradt esetlen kamaszdüh, ami az eltelt idő, és a hajdani társak ellen fordul. Mer igazságtalan, sőt, gonosz lenni velük és saját magával is, hiszen merészeltek megöregedni. Így lesz Az élő ház nemcsak szép, nosztalgikus olvasmány, hanem megalkuvás nélküli, őszinte próza. Kegyetlen és kétségbeesett. Tamás Dénes írói bravúrja, hogy mégis letehetetlen.” – Kemény István