„Ott a csatári hegy alatt, lenyúlva a Táborállástól egészen a Cserhátig, Jutas herceg földje fölött szürkén, mint a buckás földre terített szűr, hevert a város, Veszprém. Tulipános hímet csak a vár varrt rá, a két templomával meg a kanonokok tarkára festett, apró házaival. Ott sem mozdult semmi, szinte látszott, hogy még az egész káptalan alszik, pedig a kanonokok már csak tudnák – és akkor ugyancsak talpon volnának –, hogy az éjjel meghalt Olivér úr. Nem lehet az, hogy a világ csak akkor dőljön össze, amikor mi magunk meghalunk: ha nem is az egészében, de valami részében csak meg kell mozdulni akkor is, amikor olyan nagy úr hunyja le a szemét, mint a rátoldi Olivér lovag. Vagy a magunk halálával sem dől össze? Lőkös borzadva gondolt arra, hogy eljön a nap, amikor neki is leesik az álla, s azért a Séd habja csakúgy szalad tovább, mint addig, a malom pitléje nem hagyja egy percre sem abba a kotyogást, de még csak egy pimpimpáré sárga szirma sem fordítja el tekintetét az ég felől a földre, amelybe pedig őt, a kádártai molnárt eresztik alá.” (Olivér lovag)

„Egyik estén Machbet előadását nézte végig, és amikor hazajött, izgatottan mondta:

– Abszurdum!… A kísértet nem elöl, hanem a kísértetlátó háta mögött bukkanik föl, úgy, hogy az kénytelen nyugtalanul vissza-visszanézni!

Kedves gondolata lett ez, és ettől fogva terveket kovácsolt egy tanulmány megírására. Tervezgetései közben aztán szívesen bolyongott a kísértetek csodavilágában. A kísértetek pedig visszaadták a látogatást, kezdtek fel-felbukkanni mögötte úgy, ahogy ő kívánta, és szegény Cholnoky Viktor kezdett vissza-visszanézdelni rájuk. Látomásai közben ismét megjelent szomorú szemén a nedveskék fátyol, és ő pompás szomorúsággal nézdelte a kísérteti vendégek ajándékait. Mert azok nem jöttek üres kézzel: hoztak egy-egy olajfaágat a meghalt szerelmek temetőjéből, majd a másikból, amelyben a mindenkorra elnémult kisdedek pihennek; néha elhozták magukkal a kőbányai temetőből öreg Cholnoky Lászlót, az apát; volt, hogy az egyik tréfás kísértet elhozta magával Tancred köpenyét vagy máskor a tizennyolcadik században porrá vált noyoni franciskánus-gvárdián csuháját (…). És a legszívesebb házigazda nem engedte el többet a vendégeit, visszahívogatta őket magához, forró barátságot kötött velük.”  – Cholnoky László

A furcsa magyar novellahősöket teremtő és különös témájú tárcákat közreadó Cholnoky Viktor (1868, Veszprém – 1912, Budapest) pápai és veszprémi középiskoláskodás után Győrben tanul jogot, de tanulmányait abbahagyva Veszprémben lesz újságíró, majd 1901-től a Pesti Napló segédszerkesztője. Élete végén megjelent két elbeszéléskötete (Tammuz, Az alerion-madár vére), majd a halála után közvetlenül kiadott elbeszélései (Néhusztán meséiből) és válogatott cikkei (Kaleidoszkóp) révén vált megbecsült íróvá. Népes rokonságában számos jelentős alkotó található, köztük öccsei: a geográfus Jenő és az író László. Hármójuk munkásságából ismerhető meg leginkább a 19–20. század fordulójának Veszprémje és balatoni világa.