„A mind mélyebb és kidolgozottabb csöndek felé tart Markó Béla letisztult, elegáns és igen személyes költészete. Szinte magától értetődően jutott el abba a szakaszba, amikor már mer egyszerűen és tud jól írni valaki. (…) a nagyon letisztult, szinte az élőbeszéd eszköztelenségét idéző, rafinált (mert finoman mégis átitatja a költészet, hártyaként feszül a szavak mögött, és tartja meg az egész építményt) szövegek ezek. Markó Béla az a költő, aki mer egyszerűen és tud jól írni, így a kötet versei nem állítják megugorhatatlan kihívások elé az olvasót, tán csak a tekintetben, hogy érdemes megtalálni az egyes darabok mélyrétegeit, és nem elfogadni az egyből kínálkozó értelmezéseket. Amúgy pedig csupa emlékezetes, csupa emlékezetes mondat.”  (Papp Sándor Zsigmond)