„– Ervin… – A tekintete fogva tart. Magamban azért könyörgök, hogy még egyszer képes legyen felemelni a kezét. Sikerül neki, meghúzza a ravaszt. Semmi. Az öreg Steyr pisztoly csütörtököt mond. – Pál önkéntes… – a szájából fekete vér csordogál, de egy pillanatra újra erő költözik a hangjába – teljesítse a kötelességét! – Ismét felsikolt a katyusa. – Ervin! – Nincs menekvés. A PPS utolsó tárát is ellőttem, csak a rohamkésem maradt. Kiveszem a kezéből a pisztolyt. Nincs kibiztosítva. Vinnyogva felnevetek. Tőlem jobbra orosz gyalogosok szökdelve törnek előre, elfogyott az időnk. Kétszer lövök.”

A háborúban emberek harcolnak emberek ellen. Ezt az alapvetést hajlamosak vagyunk elfelejteni. Emberek millió démonizálódnak a történelem narrációjában, pedig a többség nem volt önkéntes. Ment, mert mennie kellett. Az irodalomban tabu a magyar hadsereg második világháborús szerepléséről beszélni – nem is nagyon született olyan szépirodalmi mű, mely a Don-kanyarban odaveszettekről írna, anélkül, hogy kiszolgálná az aktuális politikai elvárásokat. Kötter vállalása ezért bátor és újító. Úgy beszél a magyar hadseregről, ahogyan senki sem előtte. A lótetemek mellett dohányzó bakák érdeklik, a véletlenül és minden szándék nélkül hőssé válók, akiknek a nevét befújja a hó. A vesztes csatákból sem elfutóké. Azoknak a története, akik csak haza akartak érni. A férfiaké, fegyverben. (Jászberényi Sándor)