„Apám vállán nem lehetett sírni.” Egy jó kezdőmondatban – kis túlzással – benne van az egész regény. De miért nem szabad sírni? A folytatás látszólag erre a kérdésre ad választ: „Kisgyerektől is a gyengeség jelének tekintette, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam, amíg haza nem érek anyámhoz, de sokszor kudarcot vallottam. Ha meglátta a könnyeim, nem szólt, csak elhúzta a száját, mintha romlott húsba harapott volna. Szégyent vallottam. Pedig korán megtanított arra, hogy a könyörtelen az emberi, a kegyelem a kivételes.” Igen, ez az utolsó mondat szép, vagy inkább erős válasz, de szerencsére, az elbeszélő nem elégszik meg ezzel. Mint minden jó regényben, tehát itt is, nem a válaszok, hanem a kérdések érdekesek és fontosak.
Lugosi Viktória regényének elbeszélője elszánt, makacs és egyben gyöngéd, empatikus kérdező. Nem tanulságokat akar, hanem újabb és újabb kérdéseket. Nem másért, csak hogy megértse az apát. Vagy legalább megtörje hallgatását. Végeredményben a megbocsátás regényét tartja a kezében az olvasó. És benne egy eddig még soha fel nem dolgozott történetet a deszki gyerekfalu éveit. Az író a fikció eszközeivel idézi meg Deszket, amelynek a második világháború után az volt a küldetése, hogy az árva és félárva gyerekeket rehabilitálja és felkészítse őket arra, hogy testben és lélekben egészségesen, új életet kezdjenek Izraelben. A többség elment, de voltak, akik maradtak.
Az Akit itt felejtettek című regény arról tanúskodik, hogy a Shoá tragikus, drámai tapasztalata nem érthető meg teljes egészében és nehezen átadható a nemzedékek között. Viszont elhallgatni vagy feladni: soha. Lugosi Viktória kitartó és empatikus kérdező – és ez regényének is nehéz, de szép erkölcse.