„Az irodalom organikus folyamat: egy-egy költő-oeuvre nem magában álló sziget, hanem inkább az erdei szálfához hasonlítható: az elődök lombjából növekszik, virágzáskor a többi fával hímport cserél, és az utódok táplálkoznak belőle” (Weöres Sándor). Létezik tehát az irodalmi alkotások között szövegkapcsolat, szövegköziség, azaz intertextualitás. Ez ad alapot sajátos olvasáskultúrára: intertextuális olvasásra és ebből fakadóan intertextuális elemzésre, vagyis összehasonlító vizsgálatra.

Mennyivel jelent többet egy mű elemzésénél az összehasonlító stílusvizsgálat?

Az összehasonlító stiláris vizsgálattal szemléltethető az irodalomtörténeti hagyományozódás és az irodalom folytonossága. Alkalmas rá, hogy kimutassa a hagyományba gyökerezett szövegátvételek átírásának módjait és hatását, az intertextusok egymásra épülését. Rávilágít alkotói módszerek hatására. Műfajok tartalmi feltöltődését és formai változását is nyomon lehet követni vele. Stílustörténeti korszakok eltérő jellemzőit fedi fel. Kidomborítja a szövegműfajok közötti hasonlóságokat és eltéréseket. A műfordítások és az eredeti szöveg összevetése látni engedi a műfordítói elveket és hagyományokat. Módot nyújt a kép- és az alakzattípusok aprólékos elemzésére. Felhívja a figyelmet az alkotók jellemző sajátosságaira a túlzással rájátszó irodalmi paródiákkal való összevetéskor. És a legfontosabb: az összehasonlító stiláris vizsgálat segíti az értelmező inter-textuális olvasást.

Az összehasonlító stíluselemzés mint egy fajta hatástörténeti vizsgálódás kiszélesíti a stiláris elemzés szempontjait és irányát: mert célja a hatásesztétikai tényezők felderítése az irodalmi szöveghagyományban. Az összevető-szembesítő vizsgálat a hatás-ellenhatás-kölcsönhatás jelenségeit értelmezi, ezzel segítve az irodalomértést, irodalomértelmezést, közvetve pedig az egyén önmegértését.