A világ roppant bonyolult. Ezért gyönyörködhetünk benne. Az élőlények csúsznak-másznak, dulakodnak és fölfalják egymást, tüzelnek és bagzanak, önmagukhoz hasonlókat nemzve. Az emberek vágyakoznak és szeretnek, kételkednek és remélnek, kereskednek és lombikokat forralnak. Közben el-eltöprengenek a világ dolgai felett. Ezt mondják magukban: “Hogyan lehetséges az, hogy ez a sok dolog mind itt zajlik körülöttünk? És pont ily módon zajlik?” Erre a kérdésre aztán általában nem tudnak válaszolni. De nagyon szeretnének. Egy részük ekkor azt gondolja: “A mindenit, szerintem csak egy megoldás van! Mégpedig az, hogy valakik mozgatják ezt a díszes színtársulatot! Nem tréfából mondom én ezt, hiszen látom, hogy minden nyüzsög itt, bagzik és dürög.” Ők aztán segítségül hívják a vis essentialist és az olümposziakat. Egy másik részük pedig ezt mondja: “A kutyafáját! Miért gondolnám én azt, hogy valamik kívülről mozgatják mindezt, amikor még azt sem tudom pontosan, hogy mi ez a sok minden? Semmi nem jogosít fel arra, hogy kizárjam annak a lehetőségét, hogy mindez magától történik. Ezt csak lustaságból tenném. Én pedig világéletemben dolgos ember voltam.”